|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 33 találat | lapozás: 1-30 | 31-33 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Gál András 2016. június 10.Rendhagyó születésnapi beszélgetés János Pál múzeumigazgatóvalA vár megszerzésétől a kapukulcs átadásáig Kilencvenöt évet töltött június 4-én János Pál tanár, muzeológus, néprajzkutató és csíkszeredai múzeumigazgató. Rendhagyó módon a most közölt beszélgetés korábban készült – az egyébként idős kora ellenére is igen jó memóriával rendelkező – Pali bácsival, töredéke egy hosszú beszélgetésfolyamnak. Ez az oka annak, hogy az eseménydús életútból és gazdag életműből most, a születésnap környékén csak az egyik, de talán legfontosabb momentumot ragadjuk ki, abban bízva, hogy egyszer majd a teljes beszélgetés – ami tulajdonképpen János Pálnak egyféle tollba mondott önéletrajza is egyben – az olvasók elé kerülhet. A szerkesztés során ezért többnyire a kérdéseket sem őriztem meg. Úgy, hogy ezúttal is, a Pali bácsié a szó. Kilencvenöt éves János Pál János Pál 1921. június 4-én született Csíkdánfalván. Az elemi iskolát szülőfalujában, majd Málnáson, gimnáziumi tanulmányait Csíkszeredában, a tanítóképzőt Marosvásárhelyen végezte, a kolozsvári Babeș–Bolyai Egyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos oklevelet. 1959-től a csíkszeredai Múzeum munkatársa, 1964-től igazgatója 1981-es nyugdíjba vonulásáig. Muzeológiai munkássága mellett sokrétű tudományos, publicisztikai tevékenységet fejtett ki. – Amikor múzeumigazgatóvá kineveztek, a Zakariás-házban, a későbbi Pionírházban működött a múzeum, de úgy gyűltek a tárgyak, hogy adott pillanatban már nem fértünk a régi helyen, és raktározásra nem volt lehetőség. Írtam egy akkor vakmerőnek számító cikket, hogy jobb sorsot érdemelne a Mikó-vár. Addig sok minden volt a várban, cukorraktár, traktoriskola, cipőgyárat is akartak létesíteni, így nem nagy lelkesedéssel fogadták az ötletet, főleg azok, akik akkor ott dolgoztak, az oktatómesterek, a tanárok, a traktoriskola igazgatója…. Aztán ráharaptak a gondolatra mások is, maga Fazakas János is, aki akkor a minisztertanács alelnöke volt, majd támogatója lett ennek az ügynek Fazakas Lajos, a megyei tanács elnöke, a Pártbizottság első titkára és sokan mások. Így sikerült elérni, hogy megkapjuk a várat olyan állapotban, amilyenben volt... siralmas állapotban. Azzal kezdtük, hogy elkészíttettünk egy négy és fél milliós restaurálási tervet. Hát az 1969-ben akkora összeg volt, hogy ép ésszel talán fel sem tudtuk mérni, s aztán pénz csak nem jött, se a minisztérium nem tudott adni, se a megye. (…) A Nagy Imre-hagyaték Amiután megszereztük a várat, megszerveztem a tisztelgő csoportot, amelyik Fazakas Lajosnak és a társainak köszönetet tolmácsolt azért, hogy a vár átkerült a múzeumhoz. Ennek a bizottságnak a tagja volt Nagy Imre, Koszti Pista alelnök, Hajdú Ingeborg rajoni alelnök, Pataki Imre, a gazdasági hivatal főnöke, valamint én magam, János Pál, a múzeum igazgatója. Fazakas elnök 11 órára rendelt, hogy akkor fogad. Közben a guvernamentális telefonon a nagyfőnök jelentkezett és egy óra lett, de mi még mindig az előszobában mértük a lépéssel a szoba hosszát és keresztjét, Fazakast pedig a nagyfőnök faggatta vagy oktatta, nem tudom. Aztán egyszer jött a titkára Fazakasnak, mondja, hogy befejeződött a telefonbeszélgetés, nyílt is az ajtó, Fazakas megjelent, és olyan enyhe bocsánatkéréssel azt mondta, hogy saját hibáján kívül csúszott el az idő, de most kerüljünk bennebb. Bevonultunk az elnöki nagy irodába, s leültettek. Az első kérdése Imre bácsihoz szólt. Azt kérdezte: Imre bácsi, hogy tetszik az irodám? Imre bácsi zabos volt, kékült, zöldült, pirosult, ott akart hagyni minket, nem volt hozzászokva az ilyen kényszervárakozáshoz, eléggé összevont szemöldökkel és szúrós tekintettel azt mondja Fazakasnak: „Úgy lenyomtak ide, azt sem tudom, hogy hol vagyok! Körül se nézhettem!” Erre Fazakas biztatja, hogy nézzen körül. Feláll Imre bácsi, körülhordja a tekintetét, s azt mondja: „Tudja mit? Nem vagyok elbűvölve! A busmanoknak is elmenne ez az iroda. Itt semmi sem mutatja, hogy Hargita megye népének az elnöke itt székel. Hol van egy csíki festékes szőnyeg? Keletről hoztuk magunkkal, drága kincs, fél Európa ráhangolódott, szállítják innen, s Hargita megye elnökének egy rongy sincs belőle!” Erre Fazakas magyarázta, hogy faltól falig nagy szőnyeg van, de Imre bácsit nem érdekelte. „Hol van egy korondi cserép, amilyen az amerikai világkiállításon az amerikaiak szeme is felakadt, hogy lábbal hajtott korongon ekkora fazekat készítenek?” Fazakas rámutatott egy kisebb hamutartóra. Imre bácsi nem volt megszédítve. „Uram, köpőcsészének is kicsike!” „Még van-e valami?”– kérdi Fazekas. „Van! Megjelentettek egy turisztikai kézikönyvet, zsebkönyvet, abban azt merik írni, hogy hegyi patakjaink pisztrángban gazdagok. Én hivatásos halász vagyok. Törvényes módon tisztelem a rendet, a szabályokat. Nem mutatnák meg nekem is, hogy hol vannak ezek a pisztrángos patakok, mert én eleget járom a hegyi patakokat, de pisztrángot nagyon ritkán fogok. Az orvhalászok helyettem elvégzik ezt!” – „Van-e még valami, uram?” – „Van – mondja Nagy Imre. – Nincs a vadaknak, azoknak a híres vadaknak, amelyeket Európa-szerte irigyelnek tőlünk, a 23-24 ágú agancsos szarvasbikáknak, a kárpárti medvéknek, nincs egy védett hely, ahol csak ők lehetnének és biztosított életkörülmények között élnének. Az Udvarhely felé átvezető út a nagyerdőn vitt keresztül. Nagyerdő? Maholnap fenyő sincs! Úgy kezdett kinézni, mint a Szahara. Mert önök megtanultak erdőt irtani, de még nem tanultak meg erdőt ültetni! Ezt is meg kell tanulni!” Azt mondja erre Fazakas: „Imre bácsi, engedje meg, nekem is van egy kérdésem: mi lesz a Nagy Imre-i hagyatékkal?” Mintha robbanni készült volna Imre bácsi, a fejét elöntötte a tűz. Az ujját felemeli, és ilyenformán, hangsúlyosan ütemez: „Idefigyeljen, uram! Építsenek egy olyan képtárat, ahol én azokat a műveket kiállíthatom, amiket erről a vidékről s ennek a vidéknek az embereiről festettem, alkottam, és én a teljes megmaradt készletemet, vázlatokkal együtt szülővárosomra hagyom. Ez a beszéd, uram! – az orra előtt egy centivel elütött az ujjával. – Nem az, amit ön mond!” Azt mondja erre Fazakas: – „Kezet rá, Imre bácsi! Én vállalom, hogy ebben az évben a képtár felépül az Imre bácsi hozzájárulásával és utasítása szerint.” Kezet fogtak, s Fazakas mondta csendben: „Igyekszem megtartani a szavamat!” Az a nagy harc, ami a Nagy Imre-hagyatékért folyt Budapest, Kolozsvár és Marosvásárhely között, s amiben mi meg sem vakkanhattunk eddig, ezzel eldőlt. Ezzel a tisztelgő látogatással olyan alkalom született, ahol két igen fontos személyiség összemérte az erejét, és egyik sem veszített. De nyert Csíkszereda! Mintegy hatezer vagy annál is több alkotás került a város kezére. A Nagy Imre 75 éves születésnapjára a galéria elkészült, s a galériát berendeztük, képekkel, olyan kiállítással, amilyen addig csak Szeredában nyílt meg. A megnyitó előtti este öcsémmel a grafikai anyagot rámáztuk. Imre bácsi megjelent, és azt mondja: „Na, uraim, ebből holnap nehezen lesz megnyitó! Mindjárt leszentül a nap, s még a grafikák sehol!” Mondtam neki: „Imre bácsi, mielőtt az új nap felkel, minden rendben lesz!” Rendben is lett. A múzeum támogatói és a neszkávésdobozok Én azt tudom, hogy mikor eljöttem a múzeumtól, vagy 84 neszkávésdobozt hoztam el, vöröset. A múzeum költségvetéséből sose vettünk kávét, mert arra nem adtak pénzt soha, de én ma is vallom, hogy egy feketekávéval kétszer annyit el lehet intézni, mint egy hivatalos megrendelőlappal, mert a megrendelőlapra ráírták: „nincsenek feltételek”, vagy „zsúfoltak vagyunk”, vagy „nincs szakemberünk”, vagy anyagi dolgok miatt visszautasították, de amikor a feketekávét megitta egy direktor velem együtt a múzeumban, s két szót szólhattam, mindig megértettük egymást. A múzeum akkor is székely múzeum volt (csak a neve nem lehetett az), mindannyiunk közös ügye, azt akartuk életben tartani, gyámolítani, szeretgetni. Általában újévre szép köszöntőt nyomtattunk és abból vagy kétszáz darabot elküldtem a segítőtársaknak, a múzeumbarátoknak. Két-három napig hordták a munkatársak, én magam is, s egyszer rájöttem arra, hogy akik a legtöbbet segítenek, azoknak többet kellene adni, ezért elmegyek személyesen is újévet köszönteni, így kerültem el többek között az IPICCF-hez, Rákosi Zoltánhoz. Meglepődött, de főzetett egy kávét, s rámkérdezett, hogy tulajdonképpen miért mentem? Erre elmondtam: „Azért jöttem, hogy neked és a családodnak, a munkaközösség minden egyes tagjának szívből kívánjak boldog új esztendőt, erőt, egészséget, jó munkát és sok sikert az új évben!” S akkor kérdezi, hogy „na, de tulajdonképpen miért jöttél?” Mondtam, hogy „a gyengébbek kedvéért elismétlem”. Felálltam, s ugyanazt elmondtam szóról szóra. Hát nem éppen nyomdafestéket tűrő szavakkal mondta: „Menj a ’kutyagumiba’, te ezért nem jössz ide…!” Mondom, „Zoli, most következik a történelmi lecke. Tudod, én egy intézmény igazgatója vagyok, aminek nagy feladatai vannak, de jóformán semmi pénze. Nekem az a feladatom, hogy egy 365 napos normális esztendőből 364 nap hajlongjak, hol itt kérjek, hol ott köszönjek valamit. Rájöttem arra, hogy egyszer én is jöhetek úgy, hogy nem kérek, hanem egyszerűen megjelenek, személyes tiszteletből boldog új évet kívánni. Ha Te lennél a múzeumigazgató, aki hajlongasz, bizonyára megértenéd!” Erre azt mondja: „Én most is megértettem! Többet itt az ajtót úgy ki nem nyitod, hogy én ne segítsek!” Én nem is nyitottam ki úgy soha. Akármire szükség volt, segítettek, nem egyszer, sokszor. Hát ilyen segítő sok volt a legelősöktől, a vízügyesektől, az erdőgépesítési vállalattól, a házgyártól, a bányavállalattól, a geológusoktól, kutatóktól, a kereskedelmi igazgatóságtól, mindenütt találtak egy módot, egy lehetőséget, az egyik nyomdaköltséget fizetett, a másik papírt adott, a harmadik szállítóeszközt, a negyedik kaput állított föl. Úgy költöztünk fel 50-70 ezer tárggyal a Zakariás-házból a múzeumba, hogy sehol egy lej szállítási költséget, munkadíjat senkinek ki nem kellett fizetnünk. Horváth Csaba, Nagy Benci egy-egy láda könyvvel vonultak, nem volt könnyű egy ilyen, mert az 50 kilós ládát lexikonokkal megtömtük, ott 2 ember markolhatta, amíg a körme leszakadt, hogy vigye fel az emeletre. Lehet, hogy a ruha leszakadt, vagy a köpeny, de a becsületbe hiba nem esett! Az altisztek is csinálták, nem kellett parancsolni senkinek, ott mindenki melléállt. Hatalmas munka volt! Régi faházakat állíttattunk úgy fel a múzeumkertben, hogy éhbérnek is kevés, amit ki tudtunk fizetni. Volt olyan nagy természetrajzi kiállítás, hogy Gál András, Márton Árpád festette a diórámákhoz a hátteret. Porfestéket vettünk, mert abból kellett, 17 lejbe került az egész nagyterem kiállításainak a berendezése. A semmiből kellett építkezni, a hőskorszaknak ez volt a hősiessége. Leküzdeni a nyomorúságot, a tehetetlenséget, a nincstelenséget. Én tiszteltem, becsültem mindazokat, akik egy ujjal is támogattak. Például nagyon jóleső volt számomra, hogy Bálint Lajos, a későbbi érsek külön levélben köszönte meg, hogy támogattuk az egyházi műemlékek javítását, karbantartását, megóvását. Ha mást nem tudtunk csinálni, akkor Bukarestben közbenjártam és is, hogy engedélyezzenek egy kapitális javítást, amire az egyháznak sok pénze nem volt, s nekünk sem lett volna, hiszen emlékszem, hogy egész esztendőre költségvetési tételként 8000 lej szerepelt, s ebből vagy 150 műemlék épületet kellett volna rendben tartani... Legfeljebb örvendtünk, ha valaki valamit mozdítani tudott, mert akkor még a külföldi források nem működtek. A minisztérium jóindulatának megszerzése is gondot jelentett. Tamara Dobrin volt az alelnök az állami művelődési tanácsnál, gyimesi születésű, a somlyói barátok rendkívül úri módon fogadták, meg is hívták családjával, férjével, gyermekeivel egy fényes ebédre Somlyóra. Akkor megnyílt egy kapu a központi országos alapból, tudtak csúsztatni a somlyói kisbazilikának, a templomnak. De már például a Szent Antal-kápolna teljes javítási munkálatát a ferences János atya vállalta és az ő diplomáciai felkészültsége olyan magas volt, a városi tanáccsal is olyan kapcsolatot tudott tartani, a megyei főnökkel is, amilyen kapcsolatot mások nemigen tudtak biztosítani maguknak. A piactéren felszedtek valami kőlapokat, vagy inkább termésköveket, és azt ingyen és bérmentve a Szent Antal-kápolnához adták, és ki is szállították. A zsögödi Nagy Imre-lakásba ugyancsak a néptanács segítségével, személyesen Bokor Mózes alelnöki beosztásban, saját szolgálati kocsijával hordta le a kockaköveket. Hogy miért? Mert Imre bácsinak az volt az utolsó kívánsága, hogy egy ún. domokosi márványt, mészkövet hozzanak be, ne faragjanak semmit rajta, tegyenek egy kicsi táblát rá, vagy véssék rá a két évszámot, a születést és az elhalálozást, és a kettő között húzzanak egy vízszintes vonalat, ami azt jelenti, hogy végigdolgozta attól az időtől, ahogy megszületett a haláláig az életét. És hogy ezt meg tudjuk valósítani, Mózsi maga rakta fel a kockaköveket, amit kicseréltek, s azok felhasználásával aztán bent a kapubejárattól a ház elejéig kiköveztük a járdát, s a nagy követ is a ház tetején keresztül kellett a ház mellé lehelyezni, mert a gép nem tudott bemenni. Kívülről, a kocsiról a házon keresztül emelték át a követ és tették le oda, ahol ma is van. A sírkamrát, amibe bekerült az ezüst urna, amelyben voltak a hamvai, a tárolót kockakőből raktuk meg, ma is úgy van. A temetést, vagyis az urna elhelyezését én végeztem. Sokan megjelentek. Kénytelenek voltunk eltemetni, mert kezdték lopni az urna tartalmát. Jöttek az emberek, kérték, hogy mutassák meg az urnát, Veronka néni semmit sem sejtve, odaadta az urnát, fogták a csontok színesre égett darabkáit, s került olyan személy is, hogy emlékbe vitt magának. Ezt meg kellett szüntetni, s mielőtt az urna kiürült volna, így lezártuk, s egy előre meghatározott időpontban el is helyeztük a kőkamrába. Ma is ott van. Amikor a múzeumot átadtam a kulcsokat letettem, azt mondtam, hogy cimborák – én mindenkivel jól voltam, vagy majdnem mindenkivel, ez az igazsághoz tartozik –, azt mondtam, nézzétek, én az ablakokat betettem, az ajtókat is bezártam, hogy a huzat semmit ki ne vigyen! Jól nézzetek körül, most itt vagyok, bármilyen kérdésre válaszolok, de amikor átadtam mindent s elmentem, többet nálam nincs mit keressetek! Én magammal nem viszek semmit! Elhoztam a 84 üres neszkávésdobozt, amit én vásároltam, és ma is tudom, hogy az, hogy a múzeumnak annyi barátja volt, és annyi vállalat segített rajtunk, és mindenki igyekezett valahol beírni a nevét a becsületkönyvbe, annak is köszönhető, ahogy fogadtuk őket. Persze a nesszkávé csak ürügy volt arra, hogy melléje ülve sok jó ember szót értsen a közös cél érdekében. (…) Ha elölről kezdhetném? Akkor sem csinálnám másként. Úgy érzem, az én egész tevékenységem végeredményben szolgálat volt, igaz fogamzású, nagyon tisztességes szolgálat. Hány tanítványom volt? Nem tudom, de azt tudom, hogy sokan visszaemlékeznek olyan dolgokra, amiket nálam már a feledékenység mohája belepett. Már sok minden kikopott az agyamból, én magamat sem tudom meggyőzni, hogy miként kellene még a hátralévő nehéz perceket átélni és átértékelni. Egyszer megkérdezték tőlem, hogy újrakezdeném-e? Újra. Újrakezdeném, változatlanul. Daczó Katalin Hargita Népe (Csíkszereda) 2017. szeptember 25.Az 1877. évi székely puccs története (részlet)Az 1877. év nemcsak a román függetlenség kivívásának volt az éve, de a székely–török kapcsolatok történetében is fontos dátum volt. Ekkor került sor a székely puccsként elhíresült eseményre, amely során a korabeli ellenzéki székely politikusok beavatkoztak az orosz–török háborúba. Oroszország – miután biztosította maga számára az Osztrák‒Magyar Monarchia semlegességét – megtámadta a Török Birodalmat. Az autokrata cári Oroszország terjeszkedésének vélt háborúban Európa több részén törökbarát hangok jelentkeztek. Magyarországon is hasonló volt a helyzet, azonban itt még rátett egy lapáttal az 1849-es orosz beavatkozás szülte ellenérzés. A törökök melletti szimpátia Budapesten is hatalmas méreteket öltött. Simonyi Ernő ellenzéki politikus 1877. augusztus 1-jén levelet írt báró Orbán Balázsnak Szejkefürdőre, amelyben felkérte, hogy szervezzen Erdélyben is népgyűlést a törökök melletti szimpátia kifejezésre. Orbán a felkérésnek eleget téve, Kézdivásárhelyen meg is szervezte a gyűlést, és egy határozati javaslatot is megfogalmazott. Látván, hogy az Osztrák‒Magyar Monarchia nem nyújt segítséget a törököknek, egy felülről jövő kezdeményezés indult meg, amelyet külföldről pénzeltek, és végül az események a „székely puccsba” torkolltak. A puccs célja az orosz utánpótlási és visszavonulási vonal elvágása volt a Szeret folyón átívelő, Adjud melletti vasúti híd felrobbantásával. A tervezett moldvai betörést székelyföldi toborzás, valamint fegyver- és lőszercsempészés előzte meg. A terv egy székelyföldi születésű ellenzéki politikus, Ugron Gábor fejében született meg, akinek azonban a terv kivitelezéséhez társakra és pénzre volt szüksége. Gyerekkori barátjában, Bartha Miklósban, valamint Orbán Balázsban lelkes támogatókra talált. Tisztában volt vele, hogy az angoloknak érdekük lenne a vállalkozás létrejötte, ezért feléjük tapogatózott. Ugron körülbelül 150 ezer forintot kaphatott az angoloktól. A vállalkozás számára az anyagi alap tehát adott volt. A császári és királyi hadseregnél abban az időben cserélték le a Wenzel-féle puskákat Werndl-féle karabélyokra, ezáltal sok kimustrált fegyver került a bécsi fegyverraktárba, amelyeket olcsón értékesítettek. Így kerültek e fegyverek fegyverkereskedőkhöz, akiktől Ugron emberei kb. 2000 puskát, 250 revolvert és 270 ezer töltényt vásároltak. A fegyvereket tartalmazó ládákat vasúton szállították, a ládák öt embernek voltak címezve: Ugron Gábornak, Balási Lajos fürdőtulajdonosnak Brassóból, Nagy Ezékielnek Kézdivásárhelyről, Szűcs Mihálynak Bükszádról és Lánczky Lajosnak. A fegyverek faládákba csomagolva érkeztek meg Héjjasfalvára, Homoródra, Kacára és Brassóba. A héjjasfalvi, homoródi és kacai ládákat oláhfalusi szekeresek szállították tovább, előbb Csíkszeredába (szeptember 8. és 15.), majd onnan Gál András parancsára Kászonaltízre és Kászonfeltízre fuvarozták, ahol Gál Andrásnál és Gál Györgynél rejtették el a csűrben, illetve az istállóban. Szeptember 18-án éjszaka a ládákat innen továbbszállították közel a határhoz, a Káposztás- havasra, ahol szintén egy csűrben rejtették el őket. A toborzást Ugron Gábor szervezte, kiszolgált katonákat fogadott fel, egyrészt, hogy az embereknek tapasztalatuk legyen a fegyverek kezelésében, másrészt meg azért, hogy ha véletlenül kitudódna a dolog, akkor ne lehessen a Monarchiát bűnrészességgel vádolni. Gróf Almásy Jenő volt kiszemelve a csapat fővezérének. Udvarhelyszéken a toborzás a székelykeresztúri Korona vendéglőben folyt, nyilvánosan, bor mellett, a keresztúri szombati hetivásáron is folytatták: „csak a vak nem látta, hogy készül valami”. A csíkiak dicséretére legyen mondva, hogy itt a szervezkedés nem tudódott ki. Háromszék volt a legfontosabb toborzóterület, mivel itt feküdt az Ojtozi-szoros, amelyen keresztül a székely csapat betörni szándékozott Moldvába. Gyülekezőhelyként a berecki hetivásár volt kitűzve, egyrészt, mivel a vásáros tömegben nem olyan feltűnő pár ezer ember, másrészt, mert rendkívül közel fekszik az Ojtozi-szoroshoz. A fegyvereket itt osztották volna ki, és innen indultak volna a határ felé. Sajnos azonban az akció annyira közszájon forgott Háromszéken, hogy gyakorlatilag felülmúlták az udvarhelyieket is, utcákon, kocsmákban nyíltan beszéltek a dologról. A frissen megalakult román állam kémei tartósan jelen voltak Háromszéken is, és nem került túl nagy erőfeszítésükbe, hogy tudomást szerezzenek a készülő betörésről. A románok kémjelentése nyomán a kormány megindította a nyomozást. Szeptember 29-én már megérkezett a letartóztatási parancs a csíki szervezők ellen. Ezzel párhuzamosan Udvarhelyen is folyt a nyomozás. A főszervezők (Ugron, Bartha) elmenekültek Székelyföldről. A letartóztatott személyek elleni vádként a „közcsendháborítást” nevezték meg. Bartha és Ugron később külön-külön jelentkezett a marosvásárhelyi bíróságon. 1878 januárjában mindenkit feltételesen szabadlábra helyeztek, 1878. május 16-án pedig törölték a pert. Összességében elmondható, hogy bár a székely puccs a szervezés elégtelensége és a toborzás nyílt jellege miatt elbukott, de a székelység ismételten bebizonyította, hogy kész kilépni a komfortzónából, hogy akaratának érvényt szerezzen. PATAKI SZABOLCS / Ujkor.hu; Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. december 13.Házasság, frissítve – avagy hogyan ne unjuk meg egymástA család a forrás, ami a meghatározza a gyermek életét, ezért fontos ápolni, gondozni a házasságot, a párkapcsolatot. Ennek a gyakorlatnak a nyilvánosságra hozatala késztette írásra Kónya Zoltán pszichoterapeutát, akinek legújabb, Házasság, frissítve című könyvét kedd este mutatták be Kolozsváron. A szerzővel Csete Boróka pszichiáter és Sógor Árpád lelkész beszélgetett. Az eseményen az Ábel Kiadó és az Agape Életvédő Alapítvány közös kiadványának illusztrációs munkáját Kónya Eszter ismertette. 2014-ben látott napvilágot Kónya Zoltán korábbi könyve, Lélek az iskolában címmel, amely a gyermekek pszichológiai, illetve viselkedésbeli problémáiról szól. A terapeuta úgy fogalmazott, hogy habár a szülők a legjobbakat nyújtják a gyermeknek, a figyelmük gyakran a saját problémáik felé irányul. Ez a felismerés vezetett az új könyv megírásának ötletéhez, mondta a szakember. Hozzátette, nagyon élvezte a munkát, sokat segített neki, hogy „normális” maradjon, rendezze a gondolatait. A könyv hét fejezete a házasélet meghatározó jelenségeit foglalja össze: szerelem, kötődés, házimunka, feszültségek, hűtlenség, terápia, házasságunk története. A témák az írói tevékenység közben fogantak meg, a családterapeuta törekedett minél világosabb, érthetőbb struktúra kialakítására. Gyakorlati útmutatók és személyes tapasztalatok is helyet kaptak művében. A szerző a saját életéből származó történeteket véli a legizgalmasabbnak, ezek teszik humorossá, közvetlenebbé az alapvetően pszichológiai vizsgálódást. Terapeuta mivolta azt is megerősítette benne, hogy a konzultációkra járó személyek gyakran csak a metaforákra emlékeznek a találkozások után. Ha történetet kap a kliens, abból többet tanulhat saját helyzetére nézve. A beszélgetésen a házasságot egy zenés hasonlattal hozta összefüggésbe Kónya Zoltán. Ha egy zeneszámot egyszer meghallgatunk, nem fogjuk megszeretni. Ha többször meghallgatjuk, közelebb kerül a szívünkhöz. Ha pedig túl sokszor hallgatjuk meg, ráununk. Valahogy így működik a házasság is, következtetett a szerző. Vagyis minél komplexebb az ember érdeklődési köre, annál kevesebb az esélye, hogy unalmassá váljon számára az adott helyzet. A szerző elmondta, egy születésnapjára kapott könyvben olvasta, hogy az ember gondolkodásmódja fragmentális. Ezt az értelmezést igyekezett beépíteni kötetébe azáltal, hogy több kisebb összetevőből állított össze általánosabb képet a házasemberek életéről. Kónya Eszter az illusztrációk megalkotásáról beszélt a könyvbemutatón. A legnagyobb kihívást az jelentette számára, hogy a felnőtt célközönségnek szóló vizuális támaszban kellett gondolkodnia. Erősebb képi metaforákra volt szükség, a kb. húsz gyors kompozíció eredménye ezt igyekszik kifejezni. A borítóra az Arnolfini házaspár arcképei kerültek fel, mint a házasság szimbolizálói. Mint kiderült, a könyv a Házasság posztmodern időkben címet viselte volna eredetileg, a szerző lányának ötletére változtatták meg. A „frissítve” kifejezés a modern jelenkor technikai beállítottságára utal. Ahogyan a weboldalakat frissíti a felhasználó, úgy igyekszik megújítani a házasságról alkotott felfogást Kónya Zoltán alkotása. A könyv minden házaspárnak szól, azonban nem nyújt gyógymódot a súlyos problémák ellen, tette hozzá. Gál András / maszol.ro lapozás: 1-30 | 31-33
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
